Magamnak jegyzetelek.

A következő sorokat olvasom a Pszichoanalízis és pedagógia (megjelent a Gyógyászat 1908-as évfolyamában) című előadásában:

Anesztézián itt fájdalom- vagy egyéb érzésminőségre vonatkozó érzékelési zavart értünk. Jelen esetben a férfiaknál említett impotencia női megfelelőjét.

Vajon miért mondja az idegorvos Ferenczi ilyen magabiztossággal, hogy az általa felsoroltak mind a természetellenes aszkétizmus körébe tartoznak? Nem jellemző rá, hogy ilyen szigorú ítéletet mondjon egész társadalmi csoportokra. Ez még akkor is kérdés számomra, ha a feljegyzett mondat kontextusában éppen azt elemzi, hogy korának nevelése introspektív (a befelé tekintéshez tartozó) vakságra nevel, mégpedig a gondolat- és érzelemelnyomás kényszerével. Nézzük csak, mit mond Ferenczi az introspektív vakságban tengődő emberről:

Minél nagyobb különbség van a felszínen lévő jó, és a mélyben lévő (öntudatlan) piszkos között, annál fontosabbnak érzi a pszichoneurotikus egyén, hogy túlzásba vitt tisztességgel védekezzék. Ez lehet a társadalom túl szigorú erkölcsbírájának tiszteletre méltó maszkja, amely mögött leplezetten kiélheti agresszióját. Ferenczi szerint egyáltalán nem az egoizmust kell kárhoztatnunk, hanem azt az álszentséget, amellyel megpróbáljuk elfedni a természetes egoizmust, hisztériába fordítva azt.

Freud szavaival élve az a kívánatos, ha “a gondolatelfojtást felváltja a tudatos elítélés”. Ferenczi kerek-perec megfogalmazza, hogy szerinte az egész társadalom neurotikus, amelyen a belátásra, célszerűségre alapítandó pedagógia kidolgozása által lehet segíteni.

Tény, hogy igen sokan képtelenek az introspekcióra és a belátásra. Valamelyest ide kapcsolódik Feldmár András depresszióról elmondott gondolata: az lesz depressziós, aki felismeri, hogy egy maszkot hordott magán.

(Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa, 1992. Gigant)

Időnként felerősödnek azok a hangok, hogy törvényileg engedélyeztessük, legalizáltassuk a könnyűdrogokat. Ilyenkor rendre előkerül – egyfajta végső érvként -, hogy az alkolol, mint keménydrog, szinte teljes szabadságot élvez, pedig mennyi borzalmat köszönhetünk ennek a szernek.

Freud egy 1909-es keltezésű, Ferenczi Sándornak címzett levelében megemlíti, hogy egy német főtörzsorvos, bizonyos Dr. Drenkhahn a német hadsereg megbetegedési statisztikábiból igen érdekes megállapításra jutott. Azokban az években erős antialkoholisztikus propagandát fejtettek ki a katonák között, és ennek a sikere statisztikailag nagyon látványos eredményeket hozott: 4,19 :10 000-ről gyorsan 0,7 : 10 000-re esett az “alkoholbetegedések” arányszáma a hadseregben. Egy másik statisztikai adat fényében egész másképp fest ez az adat: a többi neurotikus és pszichotikus megbetegedések száma ugyanilyen mértékben emelkedett. (Deutsche Militärärztliche Zeitschrift, 1909. május 20.)
Ferenczi értelmezése, hogy a psziché számtalan más utat talál a betegségbe való menekülésre, ha megvonják tőle az alkoholt.

Nem tudom, cáfolták-e azóta ezt a megfigyelést, mindenesetre érdekes belegondolni, hogy már száz évvel ezelőtt is tünetként/betegségként tekintettek a szerhasználatra, és nem feltétlenül a bajok okozójaként. Ezek szerint egy társadalom alkoholizmusa egyben a társadalom lelki betegségét is jelenti. Erősen sarkítva: ha nem inna a magyar, beteg lenne.

Természetesen ezt a szöveget se tekintse senki szentírásnak.

Még mindig Ferenczit olvasok. Amikor megírta A pszichoanalitikus mozgalom történetéből című szövegét, a kezdetekről szóló részben érdekes gondolatot jegyzett le. Amikor megjelent a színen Jung, akkor már többen bírálták, kritizálták, támadták Freudot, és az általa létrehozott tanokat. Erre írja Ferenczi, hogy ez egy szervezetlen gerillaharc volt a pszichoanalízisen belül.

Megfogott ez a mondat, mert ilyen szempontból még sosem gondolkodtam el azon, hogy miért is érdemes kis köröket, csoportokat létrehozni a szokásos szociálpszichológiai pozitívumokon túl. Az új gondolatokat igenis gyakran meg kell mérni, gyakran támadni kell, és kellően fel kell készülni a bevett, jogosan tekintélyelvű tudományosság részéről tanúsított elutasításra. Fontos megjegyezni, hogy nem kötelező mindenkinek világújdonságokkal előállni, sem pedig elvetni a jelen nézeteit, eredményeit. Nem kell, és nem is érdemes mindenkinek gerillaharcot vívnia.

Mefi mindent megírt a Mirrors című filmről, amit moziba járó emberként tudnunk kell róla. Egy kicsit más, pszichologizálóbb szemmel is érdemes azonban megvizsgálni, amit a Tükrökről tudhatunk.

A film legfőbb hibájának azt tartom, hogy ismét sztereotpizálja és stigmatizálja a szkizofréniát, illetve a szkizofréniával élőket. Magát a betegséget valamilyen különleges, sátáni eredetű, túlvilági jelenségként mutatja be, amiből semmi jó nem származhat. Miközben tudjuk, hogy a szkizofrének is képesek megközelítőleg normális, teljes életet élni mindenféle démonoktól mentesen. (Erre kiváló példa a budapesti Hotel Panda kezdeményezése: skizofrének és más mentális betegségben szenvedők is dolgoznak felszolgáló, reggeliztető, vagy ügyfélkapcsolati munkakörben – a Magyar Nemzet cikke itt érhető el) Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy amióta bezárták az OPNI-t, a pszichiátriai intézetet, azóta ezek az emberek gyakorlatilag tömegével járnak közöttünk.

A film másik nagy hibájának azt tartom, hogy ismét sztereotipizálja és stigmatizálja a pszichiátriát. Egy földalatti, infernális kínzókamraként ismerjük meg a fél évszázada működött közkórházat, amelyben a lehető legkíméletlenebb kísérleteket végezték a szkizofréneken. Tény, hogy voltak korok, amikor a bizonyos betegségekben szenvedőket ütötték-verték, de a pszichiátriát ismételten így bemutatni nem igazán tartom helyes eszköznek egy tömegeknek szánt filmben. Lehet persze, és az is lehet, hogy ez csak engem zavar.

Arra inkább nem is térnék ki, hogy a női szerzeteseket, azaz az apácákat milyen sztereotíp módon jelenítették meg az alkotók. Persze erre is láttunk már számos példát, de nem is a nézőt érte nagyobb veszteség, amikor fel-felröhögött a horrorfilm félelmetesnek szánt részletein…

Egyébként a tükör problémából sokkal-sokkal több “poént” ki lehetett volna hozni, ha egy kis szakmaiságot is visznek bele. Tömegével lehetne sorolni a különféle pszicho-filozófiai problémákat.

Hamvas Béla soraival zárom ezt a rövid skiccet:

A kérdésem csak az, hogy vajon amikor a kutyára nézünk, a kutyát látjuk, vagy a kutyában felismert töredékes embert? “Az ebnek is eb legfőbb ídeálja.” – ahogy Madách írja Az ember tragédiájában. Létezik-e másik, objektív világ, vagy csak a szubjektum objektív realitása létezik?

Múltkor (lásd itt) rendeltem Bookline-ról egy könyvet, amiről azt hittem, hogy Jung valamely írása. Carl Gustav Jung: A psziché él és hat. Nem találtam soknak a 650 forintot egy ilyen kötetért, hát nyugodt szívvel foglaltam le az interneten. Ma meg is érkezett az email, hogy átvehetem. Az már kicsit gyanús volt, hogy a hölgy elsőre nem találta meg a rendelésemet (ilyesmi nem szokott előfordulni), majd az icipici, vékonyka könyvecskét mosolyogva adta a kezembe. Belelapoztam, és dühös lettem, mert a 70 oldalon kizárólag innen-onnan beollózott idézetek vannak. Végül kelletlenül kifizettem a pénztárnál. Egyszer jó lesz elolvasni, de ennél azért némileg komolyabb dologra számítottam. Én elhiszem, hogy a válogatást végző Jolande Jacobi kiváló jungiánus pszichoanalitikus szakember, de ez kivételesen nagy csalódás volt. Illett volna tisztességesen feltüntetni, hogy ez csak egy “idézetes könyvecske”. A borítókép olyan alacsony felbontású, hogy azon sem látszik, ami kézhez kapva már egyértelmű. Ha valakinek esetleg megér 600 forintot, viheti. Más boltok 1300 ft körül árulják, aki nem pszichológiával foglalkozik, annak érdekes olvasmány lehet.

Felmerült ma egy kérdés: “A Bookline-ról lehet csak úgy könyveket rendelni?” A válasz igen. Viszonylag olcsón 6-700 forintért lehet antikvár, azaz használt könyvekhez jutni, és gyakran az új kiadások is nagy kedvezményekkel vásárolhatóak náluk. Ajánlom mindenkinek, aki tiszta forrásból akar tájékozódni.

Két kötetet is kiválasztottam a Bookline-on tegnap. Mindkettő az általam nagyon kedvelt magyar pszichoanalitikus, Ferenczi Sándor munkája:

-Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében (magyar hírmondó)
-Lélekgyógyászat

A kettő együtt 1400 forintba került volna, antikvár könyvként. 600 illetve 800 forint igen kedvező ár ilyen érdekes munkákért. Úgy gondoltam, hogy megvacsorázom, és utána adom fel a rendelést. Fél órával később már csak 1500 forintért tudtam volna megvenni mindkét könyvet. Valaki más is elszántan figyelné a Bookline-t Ferenczi kötetekért? Nem vagyok egyedül? Ez azért fontos kérdés, mert a bloghoz tartozó keresési statisztikában eddig még nem jelent meg Ferenczi neve; mintha nem is lennének ismerői a magyar internetezők között.

Végül egy Jung válogatást rendeltem meg, féláron. A psziché él és hat. Remélem jó lesz.

Milyen az etikus tudós?

Ahogy olvasom Ferenczi Sándor tanulmányát, a Katasztrófák a nemi működés fejlődésében címűt, újra és újra elcsodálkozom azon, hogy ez a kiváló elme több, mint nyolc évig tartózkodott teóriájának közreadásától. Hiába volt meg fejben és papríron a nagyszerű gondolat, ha egyszerűen nem tartotta magát elég képzettnek, módszerét pedig elég etikusnak. A szakma és a tudomány iránti tisztelet mintapéldája. Ha hihetünk a krónikásoknak, Freud etikában hozzá képest a pszichoanalízis itt a piros, hol a piros cigánya. (Ezt persze csak a sarkítás végett fogalmazom így, egyáltalán nem azért, hogy elvitassam Freud eredményeit, érdemeit!)

Miért nem jelentette meg Ferenczi az egyébként igencsak kiemelkedő elméletét? Két főbb oka volt ennek:

“Arra bíztattak, hogy tegyem közzé. Ennek a felszólításnak sokáig nem tettem eleget, és erre, a belső ellenálláson kívül, melyet a tárgy természete magyarázhat, objektív okaim is voltak. Természettudományi ismereteim semmiben sem haladták meg az olyan orvos képzettségét, aki, bár annak idején előszeretettel és szorgalommal tanulmányozta a biológiát is, mégis közel húsz éve nem foglalkozott vele behatóbban. Már pedig ebben a teóriában nagy fontosságú, a tudományos vita középpontjában álló természettudományi tényekről van szó.”

Látjuk hát, hogy az orvos Ferenczi – korának és korunk híres embereitől eltérően – több évtizedes tudásával sem akart bizonytalan állású feltételezéseket közölni. Megfelelő tárgyi tudás nélkül értelmét sem látta könyve közreadásának. Nézzük a másik főbb okot:

“Az iskolában arra tanítottak, hogy a természettudomány és a szellemi tudományok nézőpontjai szigorúan különválasztandók. Az, hogy ezt a szabályt nem tartottam be, egyike azoknak az okoknak, amelyek visszatartottak a [...]teória közreadásától.” illetve “Idővel aztán még meg is erősödött bennem az a meggyőződés, hogy a természettudományos fogalmak alkalmazása a lélektanra és lélektani fogalmak bevitele a természettudományokba elkerülhetetlen és rendkívül termékenyítő is lehet. Amíg csupán leírni akarunk valamit, addig beérhetjük a folyamat egyes részeinek pontos egybeállításával és így könnyen ragaszkodhatunk az illető tudományos területhez. De ha a leíráson felül valamely történés értelméről is óhajtunk valamit mondani, önkéntelenül is valamely lényegileg idegen területen keressük az analógiákat. A fizikus a saját tudományának területén lezajló folyamatokat csak úgy tudja velünk megértetni, ha összehasonlítja őket erőkkel, vonzással, taszítással, ellenállással, tehetetlenséggel, stb. tehát csupa olyan dologgal, amelyekről csak a lelki oldalról bírunk tudomással. [...] Be kellett végül látnom, hogy nincs miért restellni ezt a kölcsönös analogizálást, sőt, tudatosan alkalmazhatjuk azt, mint elkerülhetetlen és nagyon hasznos módszert. Ezt a munkamódot, melyet utrakvisztikusnak neveztem el, későbbi munkáimban már habozás nélkül mertem ajánlani [...]. Ha azonban az eddig megvetett analógiák használatát megengedjük, akkor természetesen minél távolabbi területekről kell őket hoznunk.”

A mai percemberek, perctudósok sokat tanulhatnának az olyan elődöktől, mint Ferenczi, aki korában anélkül is ismert és megkerülhetetlen szakember volt, hogy sarokba hajította volna az etikát. Ez a szerénység és alázat az egész kötetre jellemző, de hasonlóan megjelenik a szintén híres Klinikai naplóban is, amelyről már ejtettünk szót ezen a blogon.

A reggeli előadásra K. épp időben érkezett. Körülnézett a félig telt termen, és észrevett engem. Ezután egyszerűen odajött hozzám, és leült a mellettem lévő székre. Váltottunk néhány semleges mondatot, és elkezdődött az előadás. Megállapítottuk, hogy a teremben nem működik a hangosítás, én pedig mondtam, hogy nem tudom elolvasni a projektor által vetített apró betűket. K. azt javasolta, üljünk előre. Az óra végeztével az elhangzott előadásról beszélgettünk, majd a vizsga és a szigorlat került szóba. Kiderült, hogy mindketten idén szigorlatozunk. A lépcsőn lefelé a kötelező kutatások nehézségeiről beszélgettünk, majd elmondtam neki, hogy épp németül tanulok. Széles mosollyal válaszolta, hogy épp ő is erre készül, és már szerzett is egy jó oktató CD-t. Megbeszéltük, hogy írok neki. K. azzal köszönt el tőlem, hogy “akkor majd délután találkozunk” – utalva arra, hogy kiderült, mindketten részt veszünk az esti szexuálpszichológia órán. K.-val korábban egyetlen közös órám volt csak, és a wiwen csak hónapokkal később igazolta vissza, hogy ismerjük egymást, mint ahogy akkor bejelöltem.

Természetesen túlzás ezt a társas kapcsolatot barátságnak nevezni, helyette érdemesebb lenne a szimpátia szót használni. Jól látható belőle, hogy társas kapcsolataink alakulását igen erősen befolyásolja, hogy milyen információink vannak a másik személyről, különösen arról, hogy a jövőben milyen mértékben strukturáljuk majd közösen az időnket. Ez a hatás nem kizárólagos, ugyanis tudjuk, hogy pusztán az alapján is szimpatikusabbnak találhatunk valakit, hogy fényképét többször látjuk, mint másokét. (Puszta észlelés vagy puszta kitettség.) Illetve az is elég lehet a vonzalomhoz, hogy úgy tudjuk, a másik kedvel minket. Jelenleg a pszichológia úgy gondolja: a vonzalom meghatározói az ismerősséghez kapcsolódnak. Amikor kiderült, hogy mindketten németül kezdünk tanulni, a közös érdeklődési terület odáig vezetett, hogy biztossá tett egy emailváltást és egy következő találkozást. 

Amit általában a szociálpszichológia nem szokott említeni, az az, hogy az idő közös strukturálása is igen fontos szerepet játszik a vonzalmak kialakulásában. Egészen pontosan az, hogy milyen mértékben várhatjuk el a másiktól, hogy vele közösen gazdálkodjunk az időnkkel. K. esetében például kiderült, hogy ezen a napon két közös óránk is van, amikor találkozhatunk. Mivel közös érdeklődési területet is találtunk (egyrészt az iskolai szigorlat, másrészt a német nyelv), biztosított, hogy lesz közös témánk a jövőben, amiről egy ismerőssel beszélgethetünk ezen a napon. Mindkét fél számára kedvező tehát a kapcsolat fenntartása. 

(Az időstrukturálásra vonatkozó sorok az én gondolataim, és nem találkoztam még azokat alátámasztó kutatásokkal, tehát csak hipotézisek.)

A jelenkor pszichológiája a beszédet kogntív (kb. gondolkodásos) szinten elemzi, a jelenkor filozófiája pedig (némi túlzással) egy az egyben nyelvészet. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a beszédnek van egy biopszichológiai szintje is. Ezzel foglalkozott híres Nobel-díjasunk, (és ezt álmomból felébresztve is tudom) az 1961-ben Nobel-díjjal jutalmazott Békésy György is. Bár az elismerés a hallás, pontosabban a Corty-féle szerv leírásáért járt neki, nem szabad elfelejtenünk azon gondolatait, amelyeket a beszédről jegyzett le. Békésy azt mondta, hogy a beszéd, a hangképzés elemeinek tulajdonságai mind a hangot adó élőlény tulajdonságaiból fakadnak, tehát például a beszédünk dinamikája, szótagjaink hossza közvetlen folyománya lélegzetvételünk gyakoriságának, de még mozdulataink átlagos lendületének, hosszának is. Ez elsőre talán nem olyan meglepő, mégis alapvető gondolat, amely manapság kevésbé közismert. Jó lenne egyébként forrást találni Békésynek ezekhez a gondolataihoz.

Ferenczi Sándor pszichoanalitikus egyik naplóbejegyzése kapcsán kezdtem el a beszédről gondolkodni. Ő azt írja, hogy a beszéd utánzás. A taglejtés és a beszéd (hang) a környezet tárgyait utánozza. A “ma-ma” utánzás-varázslat. (Anyamell.) Az első “ma-ma”, amikor az anyamellett megvonják. Az ezt követő fejtegetés túlhaladna egy nem szakmai blogtól elvárható szinten, ezért csak röviden próbálom összefoglalni: a beszéd + taglejtés traumák elbeszélése, ugyanis a trauma jellegzetessége, hogy plasztikussá teheti az Ént. A kutyától megrémülve részben kutyává válok. Ha ma kezdenénk el beszélni, azt mondanánk, “vau-vau”. Emléknyomainkat állandó beszéddel utánozzuk, hogy a tudatosulás végbemenjen a reprodukció segítségével.

Most tehát ott tartok a gondolatmenetben, hogy a beszéd egyszerre a saját test és a külvilág tárgyainak utánzása.

Bár a Pszichológia.com-on megjelent, pszichológia szakokat rangsoroló cikk némi magyarázatra szorulna részemről, azt mégis elteszem egy későbbi időpontra, tekintve, hogy ma van barátom, Gandhi születésnapja, melyre hazánk fővárosa elitista módon egy nagyszabású anti-tömegrendezvénnyel készül. A közeljövőben megtesszük majd a lépéseket afelé, hogy világosan lássuk, miért az ELTE pszichológia szakát ítélik meg legkedvezőtlenebbül a hallgatók, de most foglalkozzunk kicsit a szombati Tarka Magyar elnevezésű rendezvénnyel, illetve annak kapcsán a gyűlölet fogalmával.

Nagyon tetszik az idős Ferenczi Sándor pszichoanalitikus gondolatmenete azzal kapcsolatban, hogy mi is voltaképpen a gyűlölet. Ő egészen egyszerűen (és most ne ijedjünk meg a terminus technicustól!) pszichopátiás reakcióként tételezi fel a gyűlöletet, hipotetikusan. (Mondhatnánk: eljátszik a gondolattal, mi van, ha.)

1932. április 5.

Ha valakit bántanak, vagy megvonják tőle a szeretetet, az fáj neki. A racionális magyarázat erre a szomorúság volna, a tényleges szeretet megtartása mellett (ez utóbbi félmondat alapvető! Ezért is szeretem Ferenczit. szerk), tehát valami ilyesmi: “Én továbbra is szeretem őt, ő nem szeret engem többé, mennyire fáj ez nekem!” A gyűlölet reakció ezzel szemben teljesen irreális; ha rosszul bánnak velem, azt kezdem állítani, hogy “nem szeretem, hanem gyűlölöm őt”, és a valódi bánat átérzése helyett valamilyen fizikai vagy erkölcsi fájdalmat okozok neki. Ezzel elérem, hogy most már ő szenved és nem én. Tehát sikerült a bánatomat teljesen vagy részben valaki másra hárítanom. A paranoid mechanizmus abban is megmutatkozhat, hogy az eltolás még nagyobb hullámokat ver, és a gyűlölet az egész nemzetségre, egy egész nemzetre, családra kiterjed. Az eltolás és az ily módon a gyűlölethez tapadó projekciós minőség következtében nehéz, vagy egyenesen lehetetlen lesz, hogy a gyűlöletet a gyászhoz hasonlóan, azon nyomban filozofikusan leépítsük, vagy más módon lassan leválasszuk. Ha a megsebzett személy a gyűlölet helyett tartós gyászt élt volna át, a gyászmunka lassan megtette volna a magáét, míg az eltolt affektus (kb. érzelem, szerk), talán éppen irrealitása következtében, hosszan vagy tartósan fennmaradhat. A leggyakoribb példa: traumatikus csalódás a gyermekkorban, egy életen át tartó gyűlölet egy bizonyos embertípus iránt.

Eddig a naplóbejegyzés.

Amit mi tehetünk, hogy nem vonjuk meg a szeretetünket senkitől, értelmet találunk fájdalmunkban, és elgyászoljuk a minket ért veszteséget. Érdemes lenne talán Gandhitól is beollózni egy idézetet, de úgy gondolom, Ferenczi fent bemutatott szakmai és erkölcsi tisztasága méltó ehhez a naphoz.

Arról, hogy miként használják fel a hamis politikai realizmus és a mindenféle tőkét kovácsoló emberek és szervezetek a szellemiséget, melyből Gandhi is merített, nem érdemes szót vesztegetni.

(Ehhez némileg kapcsolódik a korábban Freud és a szakítás kapcsán elbeszélt gondolatsor, amikor is azt a bizonyos elvesztettet úgy igyekszünk megőrizni, hogy lelkünk egy részében felépítjük őt, ami belső konfliktusokhoz vezet.)