A mai tanácsadás szakirányos óra egyik meghívott vendégét, Gánti Bence transzperszonális és integrál irányultságú pszichológust én kértem fel arra, hogy mutassa be Ken Wilber elméletét, a magyarországi Integrál Akadémiát, és beszéljen velünk arról, milyen lehetőségeink vannak ELTE-s pszichológus hallgatóként, illetve diplomás pszichológusként.

A szervezés során kiderült, hogy hallgatóként nem egyszerű termet szerezni egy félig-meddig önálló kezdeményezéshez. Némi asszertivitással és marketinggel végül leküzdöttem az akadályokat, és nyugis kis beszélgetés kerekedett. Úgy tűnik, többek számára nagy lelki pluszt adott az óra.

Ken Wilber – Integrál szemlélet (Grundaktiv recenzió)

Előzmény: Kemény dió

Magyarországon a Föld Napja Alapvítvány adja ki a washingtoni Wordwatch Institute által szerkesztett és évente megjelentetett A világ helyzete című kiadványt. Minden száma egy konkrét témáról tartalmaz tanulmányokat. Most a 2006-os, Kínával és Indiával foglalkozó kötetből idézek egy rövid részletet azzal kapcsolatban, minek köszönheti ez a két ország azt az elképesztő fejlődést, amivel hamarosan az egész világ fölé emelkednek gazdaságilag.

Azt hiszem, ehhez nem is szükséges különösebb kommentár.

Az elmúlt 2-3 hónapban végignéztem és végighallgattam az összes interneten elérhető Feldmár András előadást. Tegnap éjjel letöltöttem két Csernust is, és marha jókat nevettem a fickó stílusán. Nem tiszteletlenségből, persze. Ajánlom mindenkinek ezt a pszichológust és ezt az pszichiátert. Feldmár könyveit olvastam, olvasom. Csernust köteteit egyelőre nem vettem kézbe.

A fentiekhez csak nagyon lazán kapcsolódik az, amin ma gondolkodtam. A pszichológiának rengeteg ága és irányzata van. Folyamatosan újabbak születnek, és általában a régiek sem avulnak el. A tanácsadás pszichológiáján belül van az úgynevezett rendszerszemléletű megközelítés. Ennek a legfőbb alapelvei, hogy minden embert csak azokon a rendszereken belül érthetünk meg, amelyeknek a részei. Egyik családjuk, másik családjuk, baráti köreik, és így tovább. Röviden annyi a lényeg, hogy ezek a rendszerek önfenntartásra törekszenek, és legyenek bármilyen mocskosak is. Nincs az a forradalom, amivel kitörhetnénk belőle, saját börtönünk rabjai vagyunk. És így tovább. Ez az önfenntartás más szóval a homeosztázis.

Az életünk során nagyjából mindannyian részei vagyunk rossz rendszereknek. Éveken át húzódó se veled, se nélküled szerelmek, rossz házasságok, és így tovább. Ha valaki számára már szorongató egy rendszer, akkor két módon igyekezhet megoldást találni a szorongására: elsőfokú vagy másodfokú változást hoz létre. Elsőfokú változásnak nevezzük azt, ha a személy nagy erőbefektetés révén eléri, hogy a rendszer még nagyobb intenzitással működjön. Magasabb szintre emeli. Így lesz például egy befülledt kapcsolatból rendszeres veszekedés. Egy szakításból se veled, se nélküled kapcsolat. A háború is egyfajta érintkezés. Héja nász az avaron. Egymás husába beletépünk. Mivel a rendszer homeosztázisra törekszik, így éri el önmaga fennmaradását: megváltoztatja az intenzitást. A cél persze a másodfokú változás elérése lenne, azaz a rendszer megszüntetése. Ehhez azonban gyakran gyávák és gyengék vagyunk. Egyelőre erről ennyit.

Mostanában több érdekes, antik kiadvány is hozzámkerült. Ezek közé tartozik az 1943-ban kiadott Lélektani Tanulmányok című kiadványsorozat hatodik kötete. A kiadó a Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Lélektani Intézete. Azon túl, hogy a gyönyörűen barnult, nehéz lapokból fűzött könyvecske jól mutat, még kellemes olvasmány is. Külön kiemelném, hogy akkor még nem igyekeztek ilyen kényszeresen asszimilálni a jövevényszavakat, mint manapság: a psychológia írásmód teljesen normális ezekben a szövegekben, ezáltal a szóalak megőrizte a tényleges tartalmat is. Több érdekes részletet is kiemelhetnék az irodalmi igényességgel írott tanulmányok közül, most mégis egy, nekem különösen kedves idézet következik egy (vállalatok személyzetis munkatársainak tartott) előadássorozat összefoglalójából. A szöveg kiemelt bekezdése a pályaválasztásról szól.

Több fontos megjegyzést is kellene tennünk. Felhívni a figyelmet a szöveg keletkezésének időpontjára, vagy a tehetséggondozás kiemelt szükségességére, esetleg a liberalizmus, mint aktuálisan védekező pozícióba került irányzat megítélésére.

Nekem most mégis Gordon W. Allportnak A személyiség alakulása című könyvében az érett személyiség kapcsán írott szavai jutnak eszembe:

Ezeket 1961-ben írta le Allport.

Irodalom:
-Szerző megjelölése nélkül (1943) Gyakorlati emberismereti tanfolyam in Lélektani Tanulmányok, 6. kötet, 153-154. oldal. Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Lélektani Intézete, Budapest.
- Allport, Gordon W. (1937, 1961, 1980) A személyiség alakulása, 319. oldal. Gondolat, Budapest.

Manapság kevésbé ismert, hogy az alkímai valaha nem kizárólag néhány hóbortos feltaláló által űzött, nevetségre méltó áltudomány volt, hanem komoly beavatási irányzat. Jung egyenesen a pszichológia elődjének tartotta, és neki köszönhetjük, hogy a felvilágosodás utáni téves alkímai-kép némileg a valós értelmezés felé mozdult el. Kizárólag egy “felvilágosult”-modern-marxista magyarázata az alkímiának az, hogy áltudósok keresték a bölcsek kövét, az örök fiatalság titkát és ki tudja még, milyen marhaságokat. A kémiához gyakorlatilag igen kevéssé van csak köze. Meglepően pontos információkat kaphatunk a magyar Wikipédián. (A bejegyzés írásakor aktuális állapot elolvasásához kattints a képre)

Hogy miért is gondolkodtam épp az alkímián? Az értelmetlen és folyamatos változás jegyében igen gyakran fordul elő, hogy valamely kedvenc helyemet (legyen az pad, park, épület, szórakozóhely vagy a fél világ) egészen egyszerűen megszüntetik, eltüntetik. Ilyenkor a helyére általában valami számomra teljességgel értéktelen objektum kerül. (Szórakozóhelyek esetében ez rendszerint egy szálloda.) Ha iskola, kultúrház, vagy gyermekkórház épülne a frissen felszabadult területen, egy szót sem szólnék.

Így jártam a múlt héten is. Egyik kedvenc borozóm helyén csak egy üres, lebetonozott terület tátongott. Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon miért épp ezt a kocsmát kellett eltakarítani. Nem lepődnék meg, ha a szomszédos szálloda hamarosan új épületszárnnyal bővülne. Egyfajta alkimista értelmezés szerint azt kell mondanom, hogy nem történt tragédia. Bár jó volt, hogy a tökéletes kocsma végülis valamikor évtizedekkel ezelőtt alászállt a tökéletlen földi világba, de nem lett kevesebb azáltal a jó, hogy ez a megtestesülés véget ért itt a Földön. Attól még a tökéletes borozó ideája létezik, és bármikor, bármi másban is megtestesülhet. És ez jó. Hogy Jung doktor mit szólna ehhez a filozofikusabb értelmezéshez, azt nem tudom, de annak bizonyára örülne, hogy ilyen egyszerű gondolatjátékkal csökkentettem a tárgy elvesztése miatt érzett szorongásomat.

Korábban már írtam egy rövid kirohanást arról, hogy elítélem a mélyen antidemokratikus tendenciák megjelenését a (hamis) közbeszédben és a társadalmi – gazdasági jelenségek (szintén hamis) narratívájában. (Hogy miért hamis a közbeszéd és narratíva, akkor egy későbbi írásban szeretnék beszélni.)

Újra és újra elhangoznak olyan vélemények, hogy Magyarország (polgár-) háborúba rohan, és a mélyen antidemokratikus tendenciákat magukévá szellemítők közül egyesek egészen ennek a várt, de nyilvánvalóan be nem következő katasztrófának ünnepléséig is elmerészkednek. Az általában explicit militarizmusig fokozódó téboly szerencsére nem lép túl a verbalitás szintjén.

Judith Herman a poszttraumás distressz szindrómával foglalkozó könyve, a Trauma és gyógyulás lapjain többek között a háborús veteránok későbbi problémáiról is bőségesen ad leírást. A 39. oldalon a második világháború nagy felfedezéséről olvashatunk: először a történelemben felismerték, hogy a harctéri bevetések során bárki összeomolhat, és a harcok súlyosságának függvényében előre megjósolható a pszichiátriai sérültek száma. Appel és Beebe szerint nincs olyan, hogy valaki “hozzászokik” a harchoz, 200-240 bevetésben töltött nap már elég ahhoz, hogy a legerősebb katonát is megtörje. A pszichiátriai sérülések elkerülhetetlenek, akárcsak a fegyver okozta hatások. (Érdekesség, hogy eddig a felfedezésig akár hadbíróság elé is állították azokat, akik összeomlottak. Rossz katonának tartották őket, de ez az értékelés még Vietnam esetében is létezett.) Kicsit odébb, a 63. oldalon olvasom, hogy Hendin és Haas 100 súlyos poszttraumás állapotú veteránt vizsgált, és azt tapasztalták, hogy a civil életbe visszalépők 85 %-ánál komoly drog- és alkoholproblémák léptek fel. (A bevonulás előtt mindössze 7 % fogyasztott nagy mennyiségű alkoholt.) És akkor még nem beszéltünk a szexuális és egyéb következményekről. Továbblapozva, a 79. oldalon pedig kiderül az is, hogy a Rambó-stílus nem kifizetődő a harctéren: akik nem a társakra támaszkodva harcoltak, erőteljesebb tüneteket mutattak.

Távolról persze nemes és nagyszerű cselekedetnek tűnik harcolni.

A napokban – állítólag – a Holokauszt áldozatainak emléknapját tartottuk. A hírek nem szóltak erről. Mégis azt hallottam, nem való gyásznapot tartanunk, hisz azok se gyászolják a mieinket. Erre a helyzetre reagálnék most.

Gordon W. Allport 1961-ben kiadott, A személyiség alakulása című munkájában nagyrészt Maslowra támaszkodva pontokba gyűjti az egészséges személyiség jellemzőit. Ezen pontok egyike így hangzik: “Meghitt viszony másokkal”:

Kedvenc és sokat idézett szerzőm, a végtelenül sokat moralizáló Bibó István is foglalkozik a problémával, méghozzá a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányában. (Érvek a felelősségvállalás ellen című fejezet.) Így ír:

Bibó válaszol is az állandóan felmerülő implicit kérdésre, azaz hogy mit tegyünk mi most:

Erről most elég ennyi.

Tegnap este belenéztem A Prizzik becsülete című filmbe, és néhány perc alatt három olyan mondat is elhangzott benne, ami megütötte a fülem. Sajnos nem tudom őket szó szerint idézni, de azért érdekességnek mindenképp jó lesz:

1. Ül a maffiózó öreg a konyhában, és a fia, Charley (akit egyébként Jack Nicholson játszik) épp felszolgálja neki a spagettit. Arról beszélgetnek, hogy a Don miért nem szereti az öreg fiát. Az öreg azt mondja:

2. Charley, mielőtt elmenne Kaliforniába, hogy feleségül vegyen egy nőt, meglátogatja a volt szeretőjét. Amikor belép az ajtón, megjegyzi, hogy mennyire szép a lakás, mert jól harmonizálnak a színek. A nő azt mondja erre:

3. A Don összehívja a fiait, ahol elmondja, hogy az USA 18. legnagyobb bankjában 25% részesedésük van. Kiderül, hogy a bankigazgató csődbe akarja vinni a bankot, hogy meglépjen a pénzzel. Azt mondja erre a Don:

Önmagában persze egyik mondat sem olyan hatalmas bölcsesség, a film pedig nem egy nagy durranás. Mégis feltűnt, hogy a szöveg több volt holmi tölteléknél, azt éreztem, hogy a szereplőknek valóban van világnézete. Ez pedig nem csak a filmvásznon ér meglepetésként, de sajnos a való életben is.

Épp most olvasom a Reakció interjúját Sólyom László köztársasági elnökkel. Nagyon tanulságos, amikor az elnök úr arról beszél, hogy nem akar belemenni a szokásos pártoskodásba, hanem két problémát szeretne megoldani illetve megoldatni. Nézzük csak:

Az oktatás fejlesztése, felemelése, sőt, újjáépítése valóban szorító feladat, és nem túlzunk, ha azt állítjuk, a jelenkor magyar embere számára az egyik legfontosabb küldetés, hogy biztosítsa a jövendő nemzedék szellemi termékenységét is. Eddig a bullshit.

Hogy miért épp az oktatással lehet a legtöbbet trükközni egy gazdaságban? A már elhunyt Síklaky István közgaszdász idézi Bródy András sorait (Síklaky: Ajánlás a túléléshez, Bródy: Lassuló idő):

És így tovább. Az oktatásnak (és vele kéz a kézben a tudománynak) van tehát egy gesztációs ideje. Bródy szerint ha például az alapkutatás megszűnik, akkor 5-10 éven belül megmerevedik az egyetemi tananyag, ami pedig akár évszázados kihatású is lehet. Valljuk be, ez egy gazdasági világválság közepén nem volna szerencsés. (Főleg, hogy Magyarország eleve válságban volt, amikor a regresszió éreztetni kezdte hatását.) A jelen-érdekű gazdaság és a jövő-érdekű oktatás konfliktusa egyértelmű.

Bízzunk benne, hogy Sólyom javaslata nem csak üres szó lesz.

Tudósnak lenni életforma – mondta Csépe Valéria, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettese az Élet és Tudomány című ismeretterjesztő hetilap 44. számában. (2008. október 31.) A cikk fő sodra a tudományos élet háttérbe szorulása, a tanult és tudós emberek számának csökkenése, a tehetséges emberek elfordulása a tudománytól. A cikk olvasása közben úgy éreztem, borús idejét éljük a magyar tudománynak, miközben Csépe Valéria folyamatosan lehetséges válaszokat is kínál a régóta fennálló problémákra. Az egyik ilyen válasz az, hogy tegyük természetessé a nyugaton rég bevált módszert: minden újság és lap rendelkezzék valódi tudományos rovattal, ahonnan az emberek értesülnek a legfrissebb eredményekről. (Később hozzáteszi, hogy a nyugati módszerekhez nyugati körülményeket is kéne teremteni…) Az interjú apropója a tegnap indult Tudományünnep, a Tudomány ünnepe, amelyen nem az utcára szeretnék kivinni kutatóink a tudomány, hanem az embereket szeretnék behívni a tudományos élet színtereire.

Elgondolkodtatott ez a cikk, mivel kitér a mai fiatal kutatókra is, illetve azokra, akik mégsem a kutatói életet választják, noha képességeik alapján erre hivatottak.

“A mai helyzet nagy problémája, hogy a kiemelkedő teljesítményű kutatók türelme is elfogyott. Különösen a fiataloké. Nem lehet ma már csak a kutatók egyéni szerepvállalására, teljesítménymotivációjára építeni. Bár tény, hogy kutatónak lenni sajátos életforma, és a megszállottak még azt is el tudják viselni, hogy a külföldi kollégákhoz képest meglehetősen alulfizetettek, azonban az infrastruktúra fejletlenségét hosszútávon nehezen bírják.”

Fiatal kutatójelöltként felidézem az egyetemi lap egyik interjúját is, melyben egy tanárom, a neves szakember sajnálkozva mondta el, hogy míg ő egyetemista korában minden szabadidejét a könyvtárban töltötte, addigra ma már az órákon sem találkozik csillogó szemekkel. Erről most legyen is elég ennyi.