…melyikkel is kezdjem? Kezdem azzal, amelyiket korábban jegyeztem fel magamnak.

1. Hogy lettem buddhista?

Az egyik ismerősöm azt kérdezte tőlem: “Te a gyerekedet is ilyen buddhistának vagy minek fogod nevelni?” Tiltakoztam, semmiképp sem akartam elfogadni ezt a címkét magamnak. Nem vagyok buddhista. “De az vagy!” – vágta oda ez az ismerősöm, és akkor már tudtam, hogy nem tehetek mást, el kell fogadnom ezt is. Így kell tovább élnem.

2. Hogy lettem taoista?

Néhány napja levettem a polcról az egyik Tao Te King-fordítást. Éppen azt, amelyikkel a legkorábban találkoztam, Weöres Sándor és Tőkei Ferenc értelmezését. Ebben az egy kötetben található egy művészibb, szabadabb, vers formájú (Weöres) és egy prózai-magyarázó (Tőkei) fordítás is. Rögtön a 9. vers végén azt olvastam:

“Alkotni, adni, majd visszavonulni:
ez az égi bölcsesség.”

Sokszor és sokféleképpen megfogalmaztam már az ars poeticámat, és mindig az idézett gondolatot mondtam ki a saját szavaimmal. Ma már mémnek és invenciónak hívjuk azt, ha az ember valami küszöbön állót a létezők világába átemel. Akkoriban ezt nem hívtam sehogy, csak tettem a dolgom. Azok a tetteim, tevékenységeim, amelyekre büszke vagyok, mindig a tao szellemében születtek. Ezt idáig nem tudatosítottam. Nem árt újra és újra belelapozni a régi könyvekbe is.

Szó sincs arról, hogy magyarázkodni szeretnék. Sokkal inkább a nosztalgia miatt írok arról, hogy került Che Guevara a bencés gimnázium kollégiumi szobájának falára. Ez a plakát még az első budapesti albérletemben is vígan ott feszült, pedig akkor már bőven tudtam annyit a Cheről, hogy talán hitelesebb lett volna takargatni a látogatók elől. Mondhatnám védekezésképp, hogy minden fiatal lázadó. Ezzel magamat kimenteném, és azt állítanám, nem vagyok vétkes abban, hogy hosszú évekig egy tömeggyilkos forradalmárral aludtam egy szobában. Szó sincs arról, hogy nevelőim jó szemmel nézték volna ezt a kapcsolatot Ernesto és köztem. Ha csak tehették – és tehették, amikor csak a szobámba beléptek -, azonnal szót emeltek ellene, és hosszasan magyarázni kezdték, miféle alakokkal szűröm össze a levet. Pedig én nem különösebben szerettem őt. Che Guevara ugyanis én vagyok. Hogy mikor lettem én Che Guevara, azt megmondani nem tudom.

Valahogy így került Che Guevara a kollégiumi szobánk falára. Jól megfért a kereszt mellett, az esténként meggyújtott füstölők mellett, a buddha-szobor mellett, a kínai kóangyűjtemény mellett, a gipszkoponya és a hifi mellett. Mindent elolvastunk és meghallgattunk, amihez csak hozzáfértünk. Így utólag is köszönöm, hogy ebben a különleges fellegvárban szellemileg teljesen szabad lehettem. Ki volt Che a kollégiumi szobában? Vagy talán helyesebb volna ott kezdeni, hogy ki volt a szoba? Lehetne találgatni minden elemét, és szinte húzhatnánk az ujjunkat a változások folyamatai mentén.

Bolond volna, aki egy középiskolás ember világnézetét a felnőtt világ kategóriáival szeretné leírni. A lényege éppen az elköteleződés hiánya, a korlátlanság, a mindenhatóság. Amikor a plakát felkerült a falra, én nem Ernestonak állítottam bálványt, hanem a saját személyiségem egy körülbelül egységes nyalábját vetítettem ki. Szó sincs itt még bal- vagy jobboldaliságról, kommunizmusról vagy totális diktatúrákról. Még csak híres emberek iránti imádatról vagy modellkövetésről sem. Egyszerűen önmagam felé fordultam, és a rendelkezésemre álló eszközökkel a felszínre hoztam azt, amit megtalálni véltem magamból. A szabadságszeretetet, a harcos igazságkeresést, a legyőzhetetlenséget, a rettenthetetlenséget, a mindenáronságot és így tovább. Che a belsőm szimbóluma volt, és nem a külső valóság egy eleme. A legkevésbé volt köze ennek rendszerekhez vagy politikához!

A papa nem hitte el, hogy még működik az a kis piros rádió, amit két évvel korábban adott nekem. Hány éves lehettem? Talán még hét sem. A kis piros rádió természetesen működött, szólt kifogástalanul. Kisgyerekként hosszú órákat képes voltam fejhallgatóval a fejemen ülni, és csavargatni a rádiót. Emlékszem, hogy akkoriban még nem hittem a határokban, azt hittem, minden megtörténhet, amit csak el bírok képzelni. Mindig vártam a kapcsolatfelvételt: azt hittem, hogy a bemondók csak nekem beszélnek, és ha félénken végre válaszolok, az én kívánságom szerint alakul majd a műsor.

Azóta csak annyi változott, hogy a papát eltemettük, a kis piros rádió pedig hangosan sistereg hangerőállítás közben. Lassan azt is megtanultam, hogy azok az egykor még szépen beszélő emberek minden magyarul értő hallgatónak mondják azokat az érdekes dolgokat. A papa egészen biztosan büszke lenne rám, ha tudná, hogy még ma is szól a rádiója. Ugyanúgy, ahogy húsz-huszonöt évvel ezelőtt szólt neki, amikor piacozott a nagybanin.