Szó sincs arról, hogy magyarázkodni szeretnék. Sokkal inkább a nosztalgia miatt írok arról, hogy került Che Guevara a bencés gimnázium kollégiumi szobájának falára. Ez a plakát még az első budapesti albérletemben is vígan ott feszült, pedig akkor már bőven tudtam annyit a Cheről, hogy talán hitelesebb lett volna takargatni a látogatók elől. Mondhatnám védekezésképp, hogy minden fiatal lázadó. Ezzel magamat kimenteném, és azt állítanám, nem vagyok vétkes abban, hogy hosszú évekig egy tömeggyilkos forradalmárral aludtam egy szobában. Szó sincs arról, hogy nevelőim jó szemmel nézték volna ezt a kapcsolatot Ernesto és köztem. Ha csak tehették – és tehették, amikor csak a szobámba beléptek -, azonnal szót emeltek ellene, és hosszasan magyarázni kezdték, miféle alakokkal szűröm össze a levet. Pedig én nem különösebben szerettem őt. Che Guevara ugyanis én vagyok. Hogy mikor lettem én Che Guevara, azt megmondani nem tudom.

Valahogy így került Che Guevara a kollégiumi szobánk falára. Jól megfért a kereszt mellett, az esténként meggyújtott füstölők mellett, a buddha-szobor mellett, a kínai kóangyűjtemény mellett, a gipszkoponya és a hifi mellett. Mindent elolvastunk és meghallgattunk, amihez csak hozzáfértünk. Így utólag is köszönöm, hogy ebben a különleges fellegvárban szellemileg teljesen szabad lehettem. Ki volt Che a kollégiumi szobában? Vagy talán helyesebb volna ott kezdeni, hogy ki volt a szoba? Lehetne találgatni minden elemét, és szinte húzhatnánk az ujjunkat a változások folyamatai mentén.

Bolond volna, aki egy középiskolás ember világnézetét a felnőtt világ kategóriáival szeretné leírni. A lényege éppen az elköteleződés hiánya, a korlátlanság, a mindenhatóság. Amikor a plakát felkerült a falra, én nem Ernestonak állítottam bálványt, hanem a saját személyiségem egy körülbelül egységes nyalábját vetítettem ki. Szó sincs itt még bal- vagy jobboldaliságról, kommunizmusról vagy totális diktatúrákról. Még csak híres emberek iránti imádatról vagy modellkövetésről sem. Egyszerűen önmagam felé fordultam, és a rendelkezésemre álló eszközökkel a felszínre hoztam azt, amit megtalálni véltem magamból. A szabadságszeretetet, a harcos igazságkeresést, a legyőzhetetlenséget, a rettenthetetlenséget, a mindenáronságot és így tovább. Che a belsőm szimbóluma volt, és nem a külső valóság egy eleme. A legkevésbé volt köze ennek rendszerekhez vagy politikához!