Valószínűleg minden hagyomány ismeri az egyedül étkezés tilalmát, amit a mai ember leginkább a tudományosság, azon belül is a szociálpszichológia és az etológia kapcsán fedezhet fel. Az evolúció hívői a kommenzalizmusból (szó szerint: közös asztalhasználatból) vezethetik le azt, amit az indiai szent tudás írott formájában, a Védantában Manu úgy mond: “Aki önmagának főz, tiltott tevékenységet űz.” A teljesség igénye nélkül néhány egyéb példa: Jézus kenyértörése és parancsa (”Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” – Lukács ev. 22, 19). A Tizenkét Pátriárkha Végrendeletei címet viselő zsidó apokrif iratok egyike (Kr. e. 1. század és Kr. u. 1. század között), Zebulon végrendelete a következőkkel kéri az Isten irgalmasságát: “Együttéreztem minden szenvedő emberrel, és a kenyeremet megtörtem a szegényeknek. Egymagamban sohasem ettem, határaimat el nem hagytam, minden egyes nap Istennek tetsző dolgokat cselekedtem, és az igazság szerint jártam el.” De ha máshonnan szeretnénk példát, gondolhatunk a krisnások által készített szent áldozati ételre, a prasadamra, amit az egész közösség számára készítenek. De például Dél-Korea egyik legismertebb meséje is az együtt étkezés fontosságáról szól.

Nagyon messzire vezetne, hogy miért része az egyedül étkezés tilalma az őshagyománynak, ezért ezzel itt most nem foglalkozunk.

Irodalom:
Hamvas Béla (1944, 2006) Scientia sacra I., 267. oldal, MEDIO, Budapest
Vanyó László szerk. (1980) Apokrifek, 213. oldal, Szent István Társulat, Budapest