Tudósnak lenni életforma – mondta Csépe Valéria, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettese az Élet és Tudomány című ismeretterjesztő hetilap 44. számában. (2008. október 31.) A cikk fő sodra a tudományos élet háttérbe szorulása, a tanult és tudós emberek számának csökkenése, a tehetséges emberek elfordulása a tudománytól. A cikk olvasása közben úgy éreztem, borús idejét éljük a magyar tudománynak, miközben Csépe Valéria folyamatosan lehetséges válaszokat is kínál a régóta fennálló problémákra. Az egyik ilyen válasz az, hogy tegyük természetessé a nyugaton rég bevált módszert: minden újság és lap rendelkezzék valódi tudományos rovattal, ahonnan az emberek értesülnek a legfrissebb eredményekről. (Később hozzáteszi, hogy a nyugati módszerekhez nyugati körülményeket is kéne teremteni…) Az interjú apropója a tegnap indult Tudományünnep, a Tudomány ünnepe, amelyen nem az utcára szeretnék kivinni kutatóink a tudomány, hanem az embereket szeretnék behívni a tudományos élet színtereire.

Elgondolkodtatott ez a cikk, mivel kitér a mai fiatal kutatókra is, illetve azokra, akik mégsem a kutatói életet választják, noha képességeik alapján erre hivatottak.

“A mai helyzet nagy problémája, hogy a kiemelkedő teljesítményű kutatók türelme is elfogyott. Különösen a fiataloké. Nem lehet ma már csak a kutatók egyéni szerepvállalására, teljesítménymotivációjára építeni. Bár tény, hogy kutatónak lenni sajátos életforma, és a megszállottak még azt is el tudják viselni, hogy a külföldi kollégákhoz képest meglehetősen alulfizetettek, azonban az infrastruktúra fejletlenségét hosszútávon nehezen bírják.”

Fiatal kutatójelöltként felidézem az egyetemi lap egyik interjúját is, melyben egy tanárom, a neves szakember sajnálkozva mondta el, hogy míg ő egyetemista korában minden szabadidejét a könyvtárban töltötte, addigra ma már az órákon sem találkozik csillogó szemekkel. Erről most legyen is elég ennyi.