„A jelenidő vitrinében égek” – cseng fülembe Pilinszky fáradt hangja egy frissen kapott lemezről. Ezt a jelszót is írhattam volna a szívembe, amikor áradni kezdtek a folyók 2010 tavaszán. A vizsgaidőszak réme egyre halványodott a rádió fenyegető hírei mellett. „Itt és most” – áll egyik könyvem borítóján, és benne ezt olvasom: „Az igazi együttérzés ott kezdődik, ahol éppen vagyunk.” (Henry Nouwen: Itt és most című könyvéből) Ezzel a jeligével jelentkeztem önkéntesnek Borsodba.

Ahogy a buddhisták mondják, gyémántszívvel léptem ki az utolsó vizsgámról. Megrendülve értesültem róla, hogy hajnalban Edelényt elöntötte a víz, és elhatározásom még nagyobb lett. Aznap délután kattintottam az egyik diákmunka szövetkezet hirdetésére, és a következő hajnalon már egy Borsod felé tartó buszon ültem. Csak Miskolcra érve tudtam meg, hogy a közeli Ónodra irányítottak minket, így a velem utazó kéttucatnyi fiatallal együtt hamarosan a szép kis falu főterén álltunk. Tudtam, hogy mi következik, hiszen négy évvel korábban Visegrádnál segítettem a helyieknek megvédeni otthonaikat a Dunától.

A homokzsákolás is csak egy munka. Fárasztó és monoton tevékenység, amiért senki nem fizet majd. Néhány óra után csökken a fájdalom, és az ember eggyé válik a tevékenységgel. A csatárláncon látszólag magától hullámzik végig az érdes és nehéz zsák, a lapát szinte magától döf bele újra és újra a hatalmas homokkupacba. Ilyenkor van idő gondolkodni. Mi történik? Miért vagyok itt? Miért segítek? Egy-egy összevillanó tekintetben meglátom a másikat. Akik eddig azok voltak a hírekből, egyszerre mind Te-vé válnak. Ebben az új viszonyban értem meg, hogy emiatt érkeztem ide: ezt az én és a te közötti kapcsolatot helyreállítani jöttem. Ki tudja, talán éppen az volt Isten terve, hogy ezen a helyen jusson eszembe Szent Márton, aki az út szélén álló koldussal megosztotta köpenyét. Ha csak kicsiben, ha csak a jelenidő szűkös vitrinében is, de a másfél évezrede fáklyaként világító Szent Márton példáját követtem. Szemközt állni azzal a másikkal, akit végre Te-nek nevezhetek, osztozni vele a szenvedésében és megosztani vele azt, amim van. Nem volt már árvíz, nem voltak már a homoktól véresre dörzsölődött kezek, nem volt veszély sem. Másnap hallottam a rádióban, hogy Ónod az emberfeletti munkának köszönhetően megmenekült.

1. A Magyar Nemzet 2008. augusztus 30-i számának Hétvégi Magazinjában olvasható Lukács Csaba interjúja Csík János népzenésszel. Érdemes felidézni a Beat, táncház, egyházzene című bejegyzésünk táncházmozgalomról írott részletét:

“A táncházmozgalom sajátosan pesti értelmiségi ügy volt, az urbánus nosztalgiaigény keretében született, s természetesen összefügg egy új identitás, a nemzeti azonosság keresésével is.”

2. A Magyar Nemzetes beszélgetésben a következőket olvashatjuk:

- Külföldön furcsának tűnt, hogy Magyarországon a hetvenes években mesterséges, vagyis urbánus környezetben “élesztették újra” a paraszti kultúrát a táncházmozgalom révén. Maradtak-e még olyan szigetek, ahol gyűjthetnek, vagy már csak könyvtárakban, hangarchívumokban kutakodhatnak elfeledett értékekre?

- Még léteznek helyek a Kárpát-medencében, ahol idős emberektől tanulhatunk, de ez egyre kevesebb. Meghaltak a híres prímások: nemrég temették el Zerkulát a Gyimesekben, a kalotaszegi Fodor Neti is évek óta halott. Most már legalább ki lehet utazni Erdélybe, de idő közben ott is nagyot változott a világ: sok helyre az anyaországból mennek ki, hogy tánctábort szervezzenek. A kultúra visszapumpálása folyik, amit onnan tanultunk annak idején, azt most visszavisszük, és újra megtanítjuk.

3. Ami ezzel további érdekes összefüggést mutat, az Bibó István vitairata, az 1947-ben írt A nemzeti parasztpártról című cikk. Anélkül, hogy tételesen végigvennénk azokat a fontos témákat, amelyeket Bibó említ, szorítkozzunk most a szoros összefüggésekre!

A szerző megállapítja, hogy a paraszti kultúra mértéktartását és arányosságát nem cáfolja az egyes vidékek “színpompás” és szinte túl gazdag népviselete, mert ez a túlburjánzás a bomlásnak indult paraszti életforma terméke. (Bibó is említi Szabó Zoltán szociológiai munkáit, hiszen Szabó mutatot rá, hogy pl. a matyók díszes népviselete is a gazdaságilag megakadt vidékek terméke.) Tehát azokon a területeken figyelhető meg ez a látszólagos fejlődés, ahol éppenséggel a paraszti kultúra megszűnt termő kultúra lenni. Bibó a maga humanizmusával felteszi a kérdést: mi a fontosabb, a parasztkultúra fenntartása, vagy a parasztság teljes mértékű emberi felemelkedése? Meglepő indulattal ellenségnek nevezi azokat, akik a parasztság felemelkedését közvetve vagy közvetlenül egy nappal is késleltetik a parasztkultúra felemelkedése nevében.

Felmerül hát a kérdés, miként lehet a paraszti kultúra megbecsülését a megkövesült parasztállapot fenntartása nélkül fenntartani? Bibó helyesnek tartja, ha a parasztság önkéntesen, tudatosan és alkalomszerűen őrzi a parasztkultúra bizonyos javait, ám szigorúan kiköti, hogy amint kötelesség, erkölcsi erőszak (mint például paraszti vagy magyar kötelességként való felemlítés) válik ezekből, azáltal hamis és kártékony lesz ez a fajta ragaszkodás. A parasztkultúra megbecsülésének egyetlen igazi forrása tehát az a meggyőződés, hogy annak alkotásai szépek, nem pedig az, hogy kötelezők. A parasztságnak mindennél előbb a városi kultúrával együtt is teljes életet kell élnie, épp ezért kell a hagyományőrzésnek alkalomszerűnek és tudatosnak lennie.

Ennél is érdekesebb, ami ezek után következik! A megbecsülés fenntartásának másik útja, hogy mindenütt, ahol a korábban már említett őszinte meggyőződés (t.i. a parasztkultúra javainak szépségét illetően), ott a parasztság kulturális városiasodását aggodalom nélkül siettetnünk kell. Még abban az esetben is így kell tennünk, ha az így kialakuló kultúra selejtesebb is, mint a feladott. Mindezek után pedig siettessünk minél nagyobb részüket bevezetni a magaskultúra magasrendű értékeire, hogy néhányan ezek közül felfedezzék például a népzene szépségeit is. A parasztság szempontjából szűk és darabos népművészeti keretek a városi kultúrember számára arányos és szépnek tűnnek, miközben a parasztság éppen a városi kultúrát találja vonzónak és gazdagnak. Bibó igyekszik láttatni, hogy éppen a fentebb leírtak miatt nincs szükség külön paraszt-kultúrpolitikára, hanem a segítség inkább az egyetemes kultúrpolitika felől érkezhet.

Nem kevésbé érdekes a harmadik, egyben legtermékenyebb út sem. Egészen egyszerűen a paraszti kultúra javait a magaskultúra (érdekesség: a szerkesztő helyesírás ellenőrzője ezt a szót aláhúzza) részévé kell tenni, mintegy felemelni azt, és nem megtartani vagy visszatérni hozzá. A cikk példája a következő: ahelyett, hogy az építészek szomorkodnának a parasztság polgárias építészeti, lakberendezési megoldásai miatt, inkább építsék be a legmodernebb épületekbe a paraszti kultúra egyes célszerű és szép javait.

Bibó konklúziója, hogy nincs azzal baj, ahol örömmel és őszintén éli életét a táncházmozgalom, azonban a parasztkultúra megbecsülésének fenntartása kizárólag szépség és célszerűség elvi szempontjai alapján történhet, semmi esetre sem paraszti vagy magyar kötelességképpen.

Néhány éve került hozzám egy érdekes könyv, amely vallásszociológiai tanulmányként is megállja a helyét. Az ember ilyenkor nem is tudja, hol kezdje a téma bemutatását, ezért kénytelenek vagyunk inkább sután rövidre fogni mondandónkat.

1971-től beszélhetünk Nagymarosról. Pontosabban a Nagymarosi Ifjúsági Találkozóról, amelyet jelenleg is minden évben megrendeznek (a szerző tudomása szerint évente két alkalommal), hogy ott keresztény fiatalok osszák meg egymással hitbéli tapasztalásaikat, élményeiket, gondjaikat, etc. A mozgalom nagyon erősen az egyházzene és az egyházi élet szükségszerű megújulása köré épült fel, így az első Nagymarosi Találkozó is tulajdonképpen vallásos beat zenét játszó személyek körül kristályosodott ki. A 60-as évek levegőtlenségét áttörték a tömegmozgalmak indulatai, és igen erős társadalmi változások alapjait vetették meg ezek a fellángolások.

A fentebb már említett könyv Kamarás István : Lelkierőmű Nagymaroson című munkája, melyet 1989-ben adtak ki, és nem a történész, hanem az események során jelen lévő krónikás szemszögéből mutatja be Nagymarost a kezdetektől. Ami Kamarást nagyon szimpatikussá teszi számomra, hogy folyamatosan a magáénak tudja a külső szemlélő nézőpontját, vannak kérdései, és egy percig sem áltatja azzal az olvasót, hogy a belső történésekről is számot tud adni. Ebben a könyvben található egy hosszabb idézet Körmendy Ferenc zenész és esztéta tollából, amely bemutatja ennek a kornak (tehát kb. 68-tól 89-ig) szerinte vett legfontosabb zenei irányait: a beatet, a táncházat és az egyházzenét.

“A 68-as diákmegmozdulások szellemi alapja a progresszív beat volt, a túlérett szakaszába lépő polgári társadalom elleni lázadás ideológiája. A rockzene, a beatzene csupán eszköz. Jól láthatóan két iránya volt a lázadásnak: egy profán, ateista, és egy vallásos. Ami a profánt illeti, nem sikerült a lázadás, mert a polgári intézményrendszernek olyan levezető csatornákat sikerült találnia, amelyekbe a mozgalom beterelhető volt, vagyis eléggé rugalmasnak bizonyultak a politikai keretek az ellenük irányuló támadás integrálására. Ami a vallási irányt illeti, a tételes vallások mind teológiailag, mind bázisukat tekintve válságba kerültek. Nem maga a hit szorult vissza, csupán az történt, hogy az egyházakban megtestesült vallással szemben az autentikusnak vélt hit mellé álltak. Ezt leggyakrabban a szekták, a miszticizmus vagy egy ősvallás (egy “vissza az ősforráshoz”-vallás) keretében találták meg. Azt lehet mondani, “csináld magad!”-mozgalom alakult ki a hit terén. Ez a mozgalom a beat szellemének megfelelően felértékelte az amatőrizmust, mint magatartást, azt a beállítódást, hogy mindenkiből lehet zenész. Bevallott célja volt a zenélésnek a közösség létrehozása, alakítása. A magyar eseményeket figyelembe véve úgy tűnik, hogy a bázisvesztést érzékelő egyház is ugyanolyan megoldási módokat kínált, mint a profán zenében a világi társadalom, vagyis a rigorózus tiltás után az integrálással próbálkozott. A hivatásos beat mellett létrejött az amatőr könnyűzenei mozgalom, a városi folklór három rétege: a protest song (polbeat), a táncházmozgalom és az egyházzenei mozgalom. A protest songban kezet fogott az eredetileg spontán új zene a kommunista ideológiával, s a hippimozgalomból átvett háborúellenes téziseknek kommunista formát adott (Berki Tamás, Dinnyés József, Gerilla-együttes).

A táncházmozgalom sajátosan pesti értelmiségi ügy volt, az urbánus nosztalgiaigény keretében született, s természetesen összefügg egy új identitás, a nemzeti azonosság keresésével is. A nyolcvanas években szintézis jött létre a beatzenészek és a táncházasok között. A három irányzat közül az egyházzenei mozgalom a legproblematikusabb, mert nincsenek jellegzetes, egzakt zenei jegyei. A beatmozgalom olyan profi zenei csúcsteljesítményeket termelt ki, amelyek mindenféle esztétikai vizsgát kiállnak: Janis Joplin, Jimi Hendrix, Gallagher, Winwood, olyan zenészek, akik hangszer és énektudásukkal, kompozíciós készségükkel bizonyították, hogy a beat tud újat hozni a harmonizálásban, dallamvezetésben és komplexitásban. Kérdés, mi van e csúcs alatt. Van egy viszonylag szűk középréteg, amelyik a csúcs felé törekszik, s a magyar beat kitermelt ilyen együtteseket és személyiségeket. Magyar viszonylatban az Illés, az Omega, az LGT és a Szíriusz tartozik az elithez. A következő nagyon szűk réteg megpróbál Illés, Omega, LGT és Szíriusz lenni. A játszott zenéről beszélek, és nem a siker fokáról! Van továbbá egy alsó réteg, amely a beat- és a rockzene aprópénzre váltását jelenti. A zenészek öncenzurálisan kiszippantyúzzák a radikalizmust a zenéből, kizárólag üzleti célokra használják, ezért csak a közönség kegyeit keresik. Az a szomorú tapasztalatom, hogy a magyar ifjúsági egyházzenei mozgalom (az előadók és a zeneszerzők) kilencvenöt százaléka, ha szellemi alapállásában nem is, de zenei minőségét tekintve ehhez a réteghez tartozik.

Ez eddig az esztétikai megítélés, de van a dolognak egy másik, sőt harmadik oldala is. Ami a másik, a szociológiai oldalt illeti (a harmadik, a vallási oldal aligha tekinthető egzakt, tudományos megítélés tárgyának), a magas művészet és a hívek útjai elváltak, s az elidegenedésre választ adó ifjúsági zene preferenciája a tömegek érdeke. Lehet finnyáskodni, de a fiatalok körében ekkora egyházzenei aktivitás hosszú idő óta nem volt! Jöhetett volna másféle válasz is, például spirituálé, de nem jött. [...]”

Kamarás István: Lelkierőmű Nagymaroson, 105-107 oldal (1989, VITA, Budapest)

Nekem is van egy kérdésem: hol vannak a ma kérdéseire választ adó mozgalmak, zenekarok? Melyik csatorná(ba)n?