A mai tanácsadás szakirányos óra egyik meghívott vendégét, Gánti Bence transzperszonális és integrál irányultságú pszichológust én kértem fel arra, hogy mutassa be Ken Wilber elméletét, a magyarországi Integrál Akadémiát, és beszéljen velünk arról, milyen lehetőségeink vannak ELTE-s pszichológus hallgatóként, illetve diplomás pszichológusként.

A szervezés során kiderült, hogy hallgatóként nem egyszerű termet szerezni egy félig-meddig önálló kezdeményezéshez. Némi asszertivitással és marketinggel végül leküzdöttem az akadályokat, és nyugis kis beszélgetés kerekedett. Úgy tűnik, többek számára nagy lelki pluszt adott az óra.

Ken Wilber – Integrál szemlélet (Grundaktiv recenzió)

Richard Rohr kiváló könyvét olvasom, A férfi útját. Mivel erről a könyvről januárban recenziót is jelentetek meg, ezért most csak azzal a gondolattal foglalkozom, amelyik éppen megragadott.

Sokat gondolkodtam már ezen korábban, és azt kell mondanom, hogy Rohrnak igaza van. Azt hiszem, még akkor sem kaptam semmilyen feladatot az Egyháztól, amikor a lehető legközelebb voltam hozzá. Erre persze most azt mondhatja bárki, hogy éreznem kéne a hívást, és önként kéne feladatot vállalnom ahelyett, hogy siránkozom. Ez így is van. Mellette viszont azt gondolom, hogy a jó pásztoroknak egyetlen elkóborolt bárányért is el kell indulniuk, a többit magukra hagyva. Engem az elmúlt négy-öt évben egyetlen pásztor sem talált fel, de még csak a távoli kiáltásukat sem hallottam. Egy alkalommal, mikor én próbáltam valamilyen Egyház-közeli feladatot vállalni, akkor éppen az utasított el igen durván, akinek jó pásztorként kellett volna utánam sietnie. Emberek vagyunk, elfogadom.

Nagyon fontos lenne, hogy az Egyház a laikus hívők számára is konkrét, megvalósítható célokat, feladatokat jelöljön ki, kínáljon fel. Legyen az bármilyen szolgálat, munka, tevékenység, az emberek igenis örülnének neki, hogy egy működő test részeiként hasznára válhatnak a közösségnek, segíthetnek az életet fenntartani.

Nem is olyan régen részt vettem egy metodisták által rendezett templomi koncerten. A bejárat mellett egy terítővel fedett asztalon gyümölcslevek és ásványvizek sorakoztak. A koncert végén a lelkész személyesen kért meg mindenkit, hogy tartsunk velük egy kis vacsorára. Akkor szendvicseket hoztak, annyit, hogy bőven jutott mindenkinek. Az emberek beszélgetni kezdtek, étellel és itallal kínálták meg egymást, és igazán jó hangulat alakult ki. Arra gondoltam, hogy nekünk, büszke katolikusoknak el kell mennünk mindenhová, és utolsókként kell tanulnunk. Arra gondoltam, hogy micsoda élő közösséget lehetne létrehozni, ha az emberek az esti misék előtt közösen készítenék elő a templomot erre az after-agapéra. Igenis, laikusként is feladatot kell vállalnunk, a papoknak, plébánosoknak pedig törekedniük kell arra, hogy valóban Krisztusban élő közösség legyen a kezük alatt.

Siófok-Balatonkiliti, Szent Kilit temploma from gergo gergo on Vimeo.

…melyikkel is kezdjem? Kezdem azzal, amelyiket korábban jegyeztem fel magamnak.

1. Hogy lettem buddhista?

Az egyik ismerősöm azt kérdezte tőlem: “Te a gyerekedet is ilyen buddhistának vagy minek fogod nevelni?” Tiltakoztam, semmiképp sem akartam elfogadni ezt a címkét magamnak. Nem vagyok buddhista. “De az vagy!” – vágta oda ez az ismerősöm, és akkor már tudtam, hogy nem tehetek mást, el kell fogadnom ezt is. Így kell tovább élnem.

2. Hogy lettem taoista?

Néhány napja levettem a polcról az egyik Tao Te King-fordítást. Éppen azt, amelyikkel a legkorábban találkoztam, Weöres Sándor és Tőkei Ferenc értelmezését. Ebben az egy kötetben található egy művészibb, szabadabb, vers formájú (Weöres) és egy prózai-magyarázó (Tőkei) fordítás is. Rögtön a 9. vers végén azt olvastam:

“Alkotni, adni, majd visszavonulni:
ez az égi bölcsesség.”

Sokszor és sokféleképpen megfogalmaztam már az ars poeticámat, és mindig az idézett gondolatot mondtam ki a saját szavaimmal. Ma már mémnek és invenciónak hívjuk azt, ha az ember valami küszöbön állót a létezők világába átemel. Akkoriban ezt nem hívtam sehogy, csak tettem a dolgom. Azok a tetteim, tevékenységeim, amelyekre büszke vagyok, mindig a tao szellemében születtek. Ezt idáig nem tudatosítottam. Nem árt újra és újra belelapozni a régi könyvekbe is.

Szó sincs arról, hogy magyarázkodni szeretnék. Sokkal inkább a nosztalgia miatt írok arról, hogy került Che Guevara a bencés gimnázium kollégiumi szobájának falára. Ez a plakát még az első budapesti albérletemben is vígan ott feszült, pedig akkor már bőven tudtam annyit a Cheről, hogy talán hitelesebb lett volna takargatni a látogatók elől. Mondhatnám védekezésképp, hogy minden fiatal lázadó. Ezzel magamat kimenteném, és azt állítanám, nem vagyok vétkes abban, hogy hosszú évekig egy tömeggyilkos forradalmárral aludtam egy szobában. Szó sincs arról, hogy nevelőim jó szemmel nézték volna ezt a kapcsolatot Ernesto és köztem. Ha csak tehették – és tehették, amikor csak a szobámba beléptek -, azonnal szót emeltek ellene, és hosszasan magyarázni kezdték, miféle alakokkal szűröm össze a levet. Pedig én nem különösebben szerettem őt. Che Guevara ugyanis én vagyok. Hogy mikor lettem én Che Guevara, azt megmondani nem tudom.

Valahogy így került Che Guevara a kollégiumi szobánk falára. Jól megfért a kereszt mellett, az esténként meggyújtott füstölők mellett, a buddha-szobor mellett, a kínai kóangyűjtemény mellett, a gipszkoponya és a hifi mellett. Mindent elolvastunk és meghallgattunk, amihez csak hozzáfértünk. Így utólag is köszönöm, hogy ebben a különleges fellegvárban szellemileg teljesen szabad lehettem. Ki volt Che a kollégiumi szobában? Vagy talán helyesebb volna ott kezdeni, hogy ki volt a szoba? Lehetne találgatni minden elemét, és szinte húzhatnánk az ujjunkat a változások folyamatai mentén.

Bolond volna, aki egy középiskolás ember világnézetét a felnőtt világ kategóriáival szeretné leírni. A lényege éppen az elköteleződés hiánya, a korlátlanság, a mindenhatóság. Amikor a plakát felkerült a falra, én nem Ernestonak állítottam bálványt, hanem a saját személyiségem egy körülbelül egységes nyalábját vetítettem ki. Szó sincs itt még bal- vagy jobboldaliságról, kommunizmusról vagy totális diktatúrákról. Még csak híres emberek iránti imádatról vagy modellkövetésről sem. Egyszerűen önmagam felé fordultam, és a rendelkezésemre álló eszközökkel a felszínre hoztam azt, amit megtalálni véltem magamból. A szabadságszeretetet, a harcos igazságkeresést, a legyőzhetetlenséget, a rettenthetetlenséget, a mindenáronságot és így tovább. Che a belsőm szimbóluma volt, és nem a külső valóság egy eleme. A legkevésbé volt köze ennek rendszerekhez vagy politikához!

Előzmény: Kemény dió

Magyarországon a Föld Napja Alapvítvány adja ki a washingtoni Wordwatch Institute által szerkesztett és évente megjelentetett A világ helyzete című kiadványt. Minden száma egy konkrét témáról tartalmaz tanulmányokat. Most a 2006-os, Kínával és Indiával foglalkozó kötetből idézek egy rövid részletet azzal kapcsolatban, minek köszönheti ez a két ország azt az elképesztő fejlődést, amivel hamarosan az egész világ fölé emelkednek gazdaságilag.

Azt hiszem, ehhez nem is szükséges különösebb kommentár.

Az elmúlt 2-3 hónapban végignéztem és végighallgattam az összes interneten elérhető Feldmár András előadást. Tegnap éjjel letöltöttem két Csernust is, és marha jókat nevettem a fickó stílusán. Nem tiszteletlenségből, persze. Ajánlom mindenkinek ezt a pszichológust és ezt az pszichiátert. Feldmár könyveit olvastam, olvasom. Csernust köteteit egyelőre nem vettem kézbe.

A fentiekhez csak nagyon lazán kapcsolódik az, amin ma gondolkodtam. A pszichológiának rengeteg ága és irányzata van. Folyamatosan újabbak születnek, és általában a régiek sem avulnak el. A tanácsadás pszichológiáján belül van az úgynevezett rendszerszemléletű megközelítés. Ennek a legfőbb alapelvei, hogy minden embert csak azokon a rendszereken belül érthetünk meg, amelyeknek a részei. Egyik családjuk, másik családjuk, baráti köreik, és így tovább. Röviden annyi a lényeg, hogy ezek a rendszerek önfenntartásra törekszenek, és legyenek bármilyen mocskosak is. Nincs az a forradalom, amivel kitörhetnénk belőle, saját börtönünk rabjai vagyunk. És így tovább. Ez az önfenntartás más szóval a homeosztázis.

Az életünk során nagyjából mindannyian részei vagyunk rossz rendszereknek. Éveken át húzódó se veled, se nélküled szerelmek, rossz házasságok, és így tovább. Ha valaki számára már szorongató egy rendszer, akkor két módon igyekezhet megoldást találni a szorongására: elsőfokú vagy másodfokú változást hoz létre. Elsőfokú változásnak nevezzük azt, ha a személy nagy erőbefektetés révén eléri, hogy a rendszer még nagyobb intenzitással működjön. Magasabb szintre emeli. Így lesz például egy befülledt kapcsolatból rendszeres veszekedés. Egy szakításból se veled, se nélküled kapcsolat. A háború is egyfajta érintkezés. Héja nász az avaron. Egymás husába beletépünk. Mivel a rendszer homeosztázisra törekszik, így éri el önmaga fennmaradását: megváltoztatja az intenzitást. A cél persze a másodfokú változás elérése lenne, azaz a rendszer megszüntetése. Ehhez azonban gyakran gyávák és gyengék vagyunk. Egyelőre erről ennyit.

Szerencsére egyre olcsóbbak az eredeti DVD-k, és az külön öröm, hogy épp a komolyfilmek, művészfilmek ára a legalacsonyabb. Menzel, Tarr Béla, Kuroszawa, Bergman sorakoznak a polcokon egy-két rugóért. Jódolgomban meg is vettem Krasznahorkai László – Tarr Béla közös moziját, a Werckmeister harmóniákat. Még a középiskolában szerettem bele ebbe a filmbe, pontosabban az első 15 percébe, amikor rajz és művészettörténet órán egy gyenge VHS-kópiáról lejátszotta a tanár ezt a jelenetet:

Ideális szombat esti program!

Hamarosan véget ér a nyári szünet. A néhány megmaradt olvasómmal találkozunk szeptemberben!

A papa nem hitte el, hogy még működik az a kis piros rádió, amit két évvel korábban adott nekem. Hány éves lehettem? Talán még hét sem. A kis piros rádió természetesen működött, szólt kifogástalanul. Kisgyerekként hosszú órákat képes voltam fejhallgatóval a fejemen ülni, és csavargatni a rádiót. Emlékszem, hogy akkoriban még nem hittem a határokban, azt hittem, minden megtörténhet, amit csak el bírok képzelni. Mindig vártam a kapcsolatfelvételt: azt hittem, hogy a bemondók csak nekem beszélnek, és ha félénken végre válaszolok, az én kívánságom szerint alakul majd a műsor.

Azóta csak annyi változott, hogy a papát eltemettük, a kis piros rádió pedig hangosan sistereg hangerőállítás közben. Lassan azt is megtanultam, hogy azok az egykor még szépen beszélő emberek minden magyarul értő hallgatónak mondják azokat az érdekes dolgokat. A papa egészen biztosan büszke lenne rám, ha tudná, hogy még ma is szól a rádiója. Ugyanúgy, ahogy húsz-huszonöt évvel ezelőtt szólt neki, amikor piacozott a nagybanin.

Jelentsen bármit ez a szó, rövidesen változásokat fogunk eszközölni ezen a blogon. Az eddigi tartalom amolyan tesztüzemként került fel, és most, ahogy időm engedi, elkezdek foglalkozni az átalakítással. Ami biztosan lesz:

- A mostani, szociális munkatárs-kép helyett egy előnyösebb

- Átkerül ide az ego-blog, tehát több témát kapunk

- WordPress motor frissítés is lesz, ami az egész Wammát érinti

Egyelőre ennyi biztos. Gondolkodtam rajta, hogy valahogy emészthetőbbé, kevésbé divergenssé kéne tenni a tartalmat. De aztán úgy döntöttem, hogy ez a blog legyen továbbra is egy-az-egyben lenyomata annak az ismeretszerzésnek és gondolkodásnak, ami engem jellemez, és amit megosztok a közönséggel. Továbbra sem szeretnék kompromisszumokat kötni. Jól struktúrált, egybefüggő szöveggel mindenki találkozhat az általános iskolai olvasókönyvekben, efféle követelményeknek én nem szeretnék megfelelni. Ha sikerül tisztességesen centralizálni a hatalmat blogjaimat a Wammán, akkor egy divergens szemléletű, jól olvasható, tartalmas blogot kapunk. Ez a célom. Ősztől végre a tanulmányokkal is teljesértékűen tudok foglalkozni, úgyhogy lesz bőven téma. Remélem sikerül holnap egy jó fotót összehozni.